Egy hosszú, tartalmas életút ért véget. Olyan, amelynek megismétlődésére az őt követő generációnak már sohasem lesz lehetősége. Azon túl, hogy minden ember élete egyedi és megismételhetetlen, Pali bácsi halálával a magyar lótenyésztésnek egy dicsőséges korszaka is lezárult. Egyik utolsó képviselője volt ugyanis annak a méneskarnak, melynek eszmeisége a legutóbbi időkig meghatározta az egész magyar lótenyésztés intézményrendszerét; melynek eltűnése maradandó hiányt okoz, amelyet a most formálódó magánménesek sem tudnak pótolni.

Családi hátteréről nem sokat tudunk: csak annyit, hogy már 13 évesen a Kisbéri Ménes „kishuszárjai” közé került. Ezek általában hadiárvák, vagy az első világháborúban kitüntetett nehéz sorsú emberek, pl. hadirokkantak stb. gyermekei voltak, akiknek nevelését a méneskar vállalta. Nehéz, emberpróbáló iskola volt, ahonnan a magyar lovasélet számtalan kitűnősége került ki. Olyan emberek irányították az útját, mint vitéz Vigh Ferenc és Porkoláb Károly alhadnagyok, Major József főtörzsőrmester, akik mindent tudtak a lóról és a méneskari szolgálatról, s ezt a hozzájuk beosztott újoncokkal is alaposan megtanították és kíméletlenül meg is követelték. A ménesparancsnokok nevét márványba vésték. Ebből látható, hogy legtöbbjük 4-6 évet szolgált állomáshelyén. Ahhoz, hogy az egykori magyar királyi állami ménesek olyan sikereket értek el, melyeket azóta is tisztelettel emleget a lovasvilág — nem alábecsülve a parancsnoki állomány szerepét —, meghatározó volt a mindenre odafigyelő, a szakmai elképzeléseket a mindennapokban valóra váltó tiszthelyettesi állomány kitüntetett szerepe.

A jutasi tiszthelyettes-képző elvégzése után 1932-től őrmester, majd címzetes törzsőrmester a kisbéri ménesnél. 1944-ben részt vesz a kisbéri ménes nyugatra, a bajorországi Bergstettenbe menekítésében, ahonnan az első szállítmánnyal 1947. januárjában került haza egy megváltozott világba.  Azok az emberek – mint ő is -- akik példamutató önfeláldozással mentették a rájuk bízott értéket a háborús pusztítás elől, akik először lovaikat látták el és csak azután gondoltak magukra és családjukra, a lehető legkisebb veszteséggel igyekeztek mindent hazahozni, politikailag megbízhatatlannak minősültek, és megszenvedték a kor megpróbáltatásait. Igy őt is 1949-ben elbocsájtották a ménestől, és a tataremeteségi méncsikótelepen talált helyet Török László segítségével. 1953-ban a Sárvári Állami Gazdaság Káld-szitamajori ménesébe hívták ménesmesternek. 1976-ban a megalakult nagycenki méntelep szolgálatvezetője volt, majd nem sokkal később a méntelephez tartozó kőszegfalvi istálló vezetését, üzemeltetését bízták rá. Még nyugdíjasként is tovább dolgozott: először Nagycenken, majd különböző magánlótartóknál, s utolsó éveiben a tehetséges fiatal fogathajtó, Molnár Zsolt útját igazgatta.

Mindenütt, ahol csak szolgált, a példaszerű rend, fegyelem és tisztesség, az emberséges munkatársi viszony jellemezték. Mindenkivel képes volt a megfelelő hangot megtalálni, a feljebbvalói iránti tiszteletben nem volt semmi szervilizmus, a beosztottak önként engedelmeskedtek neki. Ehhez ő maga járt elől a jó példával. Egy pillanatig sem tudott tétlenkedni. Ha megállt megpihenni, akkor is járt a keze, talált egy fényesíteni való csatot, egy megtisztítandó zablát, megigazított valamit. Életeleme volt a rend, de nem a magamutogató, rideg, öncélú kaszárnyai rend, hanem mint a célszerű munka elengedhetetlen kelléke és része.

1990-ben a nagycenki méntelepen dolgozott, amikor meghívtuk az Országos Mezőgazdasági Kiállításra szolgálatvezetőnek. Az akkor már csak ötévente megrendezett OMÉK a szakma legnagyobb rendezvénye, de mint szakmai feladat igen nehéz. Kb. 60, az ország különböző részéről összevetődött, különböző mentalitású emberrel kell egy nagyon szigorú munkarendet betartatni úgy, hogy minden sarkon italmérés, mindenki csak a maga dolgával törődik, a közös feladatokat leginkább a másikra hagyja, a Kiállítás teljes ideje alatt szemlekészség. Ez nagyon nagy feladatot ró istállóvezetőre, szolgálatvezetőre, de még az egyszerű lógondozóra is egyaránt. Pali bácsi ezt a nehéz feladatot olyan természetességgel, egy hangos szó nélkül oldotta meg, hogy mindenki egyszerre csak a szerint kezdett viselkedni amit ő normaként felállított, és az üzemeltetés máskor bizony zajos, sok konfliktust termő feladata az Ő kezében szinte magától értetődővé vált.

Ez a csendes visszahúzódás a rivaldafényből, és a rábízott feladatok kifogástalan elvégzése jellemezte egész életében. Az a tipikus „háttérember” volt, akinek a munkaterületén minden simán, szinte „magától” ment, de csak addig, míg ő ott volt, és utána bármennyire igyekeztek az utódok, nekik már soha sem sikerült, még csak megközelítőleg sem úgy, olyan jól csinálni.  Azt mondják, vannak olyan munkák, amelyeknek fontossága akkor jön elő, ha nem végzik el őket. Ő ezeknek a munkáknak a művésze volt. Ahol ő jelen volt, nem hiányzott a megfelelő zabla, nem volt probléma a szerszám tisztaságával és csatolásával, nem kellett attól félni, hogy mikor sül be a kocsi perselye stb.

Szorgalmáért jutalmul hosszú termékeny élet jutott ki neki. Még kilencven évesen is dolgozott jó erőben, egészségben. Most, mikor életútja zárásaként eljött a búcsú és a mérlegkésztés ideje, az egész magyar lovastársadalom nevében ezúton is szeretném elismerni és megköszönni azt a hosszú, gondos, igényes munkásságot, amelyet a mai rohanó világunkban mi is mindig szeretnénk, de megvalósítani csak keveseknek adatik.

                                                                                                Dr. Pataki Balázs